A testem a lelkem otthona

Második éve tanulom a Szomatodráma módszerét. Minden egyes alkalom egy csoda számomra. Ez egy olyan módszer, amely a testi tünetekre néz rá, a szervi elváltozások, fájdalmak, betegségek adják a kiindulási pontot. Ezeken a napokon nekem is lehetőségem nyílik találkozni a testemmel.

A testemmel sokáig teljesen közömbös volt a viszonyom. Nem szerettem, nem is utáltam, egyszerűen csak használtam. Természetesnek vettem, hogy van, hogy jól működik, hogy általában egészséges, hogy tudok vele sportolni, hogy a fiúknak tetszik. Mivel családomban mindenki hízékony, talán az egyetlen kapcsolatom vele a folyamatos háború volt. Harc a kilók ellen. Állandó edzés, mert azt vártam el magamtól, hogy mindig tökéletes legyen a formám. Nem haragudtam a testemre, akkor még elképzelni sem tudtam, hogy elhízhatok, hogy lehet nem tökéletes, de különösebb elismerést sem éreztem iránta, hálát meg végképp nem. Nem voltam rá büszke, mert nem is tudtam, hogy az is lehetnék. Nem dicsértem, nem köszöntem meg neki semmit. Nem volt rá mintám. Mai szemmel, kizsigereltem. Rideg voltam vele, és hálátlan. Tulajdonképpen nem voltam tudatában annak, hogy ő szolgál engem, hogy általa jelenhetek meg itt a Földön, az anyagi világban. Ebben az időben még nem voltam tudatos.

Az idő előre haladtával egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Én elhanyagoltam őt, megfeledkeztem róla, ő pedig egyre többet lett beteg. Nem működött velem együtt. Legalábbis akkor azt hittem.
Ma már tudom, hogy én nem működtem vele együtt. Magammal nem működtem együtt, az idő tájt önmagamat (én-magomat) vesztettem el. Az egyensúly felborult. A testem csak üzent. Sok év kellett, hogy rájöjjek, amikor a testem üzen, akkor valójában a lelkem üzen. Ma már azt is tudom, hogy a lelkem a testemen keresztül nyilvánul meg, azaz a testen keresztül tud kommunikálni  a lélek. Ha jól van, ha működik, ha egészséges, ha laza, ha energikus, akkor is üzen. Köszi szépen, most rendben van. Ha beteg, ha fáradt, ha sérült, akkor is. Hello, figyelj rám, mert velem most valami nem oké.

Idővel elkezdtem egyre jobban figyelni rá, és dekódolni az üzeneteit. Sokáig abba a hibába estem, hogy vádoltam őt, vagy magamat. Bűnbakot kerestem. Azt hittem a betegség valami büntetés, valami szörnyű tragédia. Ma már tisztában vagyok vele, hogy ez is csak egy jel, egy nagyon finom kommunikációs forma. Őszinte, nyílt, és sokszor nyers. A test nem beszél mellé, nem köntörfalaz! Nem akar más színben feltűnni, nem akar elsikálni dolgokat, egyszerűen csak megmutatja a maga egyszerű, és kijózanító valóságát. Minden tünet ébresztő. Ébresztő nekem, hogy figyeljek oda magamra, mert eltávolodtam a lelkemtől. Kibillentem az egyensúlyból, és változtatnom kell.

Számomra a Szomatodráma hozta meg a nagy áttörést a testemmel kapcsolatban. Amióta ez a módszert gyakorlom, sokkal közvetlenebb a viszonyulásom a testemhez. Természetesebb. Tudok őszinte hálát érzetni, képes vagyok értékelni a legapróbb dolgokat. Nem tökéletes a viszonyunk, hazudnék, ha azt állítanám, hogy az. De ez csak rajtam múlik. Amikor leszek képes megengedni neki, hogy olyan legyen, amilyen, és amikor végre képes leszek elfogadni őt pont olyannak, amilyen ő valójában, akkor helyre áll köztünk minden. Hiszen ő csak tükröz engem, egy adott pillanatban.  Mutat belőlem valamit. Olyan pontosan jellemez, mint semmi más. Talán emiatt nem tudom eseteként tolerálni őt. Fáj az igazság, fáj látni, fáj érezni, amit megmutat rólam, belőlem, bennem.

Vannak időszakok, mikor szimbiózisban élünk. Mikor figyelek rá, táplálom, kényeztetem, edzem, öltöztetem, egyszóval eggyé válok vele. És ő ilyenkor rendszerint meghálálja a gondoskodást. Gyönyörűen kivirágzik, sugárzik a világban. Ilyenkor nagyon büszke vagyok rá, és jól érzem magam benne. Azt érzem, jól tükröz engem. Jól vagyunk egymással, jól vagyunk a világgal.

Az utóbbi időben eltávolodtam tőle. Túlságosan nagy fókuszt kapott a szellemiség az életemben. Eltávolodtam az anyagi síktól, és szép lassan elveszettem a kapcsolódást a testemmel. Már nem jól ettem, egyre kevesebbet mozogtam. Nem érdekelt hogyan festek, és mit viselek. Azzal takaróztam, hogy ha sokat foglalkozom a testemmel, akkor felszínes vagyok. Edzeni, szépítkezni nem valami spirituális dolog. Valójában csak lusta voltam. És nem voltam tudatos. Ismét elvesztettem a fókuszt. Annyira erősen koncentráltam a lelkemre, és hogy ő jól legyen, hogy elfeledkeztem a legfontosabbról: a testem a lelkem otthona! Amíg itt élek, rajta keresztül tapasztalok. Ha a testem elhanyagolom, a lelkem sem lehet épp. Talán ez a spirituális út egyik nagy útvesztője. Elfelejtjük megbecsülni a testet, az örömöket, az egészségünket. Azt hisszük ő csak egy szükséges rossz, amit magunkkal kell cipelni az úton. Pedig valójában ő „cipeli” a lelkem magával egy életen át.

Így hát kimondom neki tiszta szívből, őszintén: köszönöm kedves testem, hogy befogadtál, hálás vagyok, hogy minden egyes nap meg tudom tapasztalni általad az Életet!

pillango sziget

Honlapunk cookie-kat használ. Bővebben

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását.

Bezárás