Karácsony után…

Az ünnepi lakomák után, és rokonlátogatások végeztével szép lassan mindenki visszacsöppen a valóságba, jönnek a szürke hétköznapok, problémák, a félreértések, szócsaták, kisebb és nagyobb emberi játszmák, szinte pillantok alatt tűnik az életünkből a meghittség, a szeretet, a kitüntetett figyelem, a kölcsönös megértés. Néhány napra lelassultunk ugyan, (szerencsés esetben), de aztán megint jön a rohanás, a kapkodás, a türelmetlenség, az akarás, a görcsös igyekezet valamiért, vagy éppen valami ellen.

De nem kell, hogy így legyen! Csak rajtunk múlik, hogy tudjuk e tartani azt a finom, lágy, ünnepi energiát. Kizárólag rajtunk múlik, hogy év 365 napján tudunk e figyelni egymásra, képesek vagyunk e gyakorolni a feltétel nélküli szeretetet, és hogy vajon valóban elfogadjuk egymást?

Semmi más nem szükséges ehhez, csupán éber figyelem, némi tudatosság, vagyis egy szándék. Egy döntés, hogy idén másképp fogjuk csinálni. Nem arra várunk, hogy legyen újra 2-3 nap az évben, amikor meg lehet egymást ajándékozni, tudunk végre beszélgetni, nagyokat nevetni, önfeledten játszani. Nem várunk egy újabb évet arra sem, hogy a Szeretetnek zöld lámpát adjunk szívünkben. Egyszerűen úgy harározunk, hogy mi itt és most tovább őrizzük a Karácsony hangulatát a szívünkben!

Minek várnánk ezzel jövő decemberig? Miért ne őrizhetnénk Lelkünkben a Fényt, és sugározhatnánk továbbra is oda, ahol most árnyék van? Karácsonykor a fény, a világosság, a megváltás és az univerzális szeretet energiáját ünnepeljük, de ez az energia itt van velünk folymatosan, egész évben, ha mi is úgy akarjuk, hiszen végtelen, soha nem fogyhat el. Ne fukarkodjunk a segítő szándékkal, a szép szavakkal, a finom érzésekkel, az ajándékokkal! Ne szűkítsük le saját magunkat 3 napra! Olyan sokan vágyunk rá, hogy vígaszt, törődést, támaszt nyújtsunk, és olyan sok embernek van most erre szüksége. Engedjük meg magunknak is, hogy ezek az érzések áramoljanak! Mutassuk meg, hogy lehet ez másképp is csinálni, hogy a karácsony csodája nem csak 3 napig tart! A Csoda bennünk van, csak tenni kell érte. Ahol árnyék van, ott fény is. Ahol félelem van, ott szeretet is akad!

Mutassunk minél többen példát a világnak, és ez a karácsony tartson bennünk jövő decemberig! Ne feledjétek, adva kapunk.

Kívánok ez ehhez erőt, kitartást, az öröm, és az áldás érkezni fog!

 

együtt könnyebb

Együtt könnyebb!

Mire van szükségem?

kerdes

Legtöbb szenvedést és elégedtelenséget az okozza életünkben, hogy a hiányra fókuszálunk, arra fordítjuk minden figyelmünket, ami nincs. Még nincs, vagy már nincs. Pedig nagyon megkönnyítheti az életünket, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy jelen pillantban is mindenünk megvan, amire szükségünk van.

Jómagam is gyakran esem még mindig abba csapdába, hogy nem lézető dolgokról álmodozom, gondolkozom. Komoly mennyiségű időt és energiát feccölök abba, hogy olyan dolgok, képességek, és személyek meg nem léte miatt bánkódom, akik, amik nem részei jelenleg az életemnek. De miért nem? Nyilvánvalóan azért, mert már nincs, vagy még nincs létjogosultságuk benne. Hiszem, ami van, az mindig tény, vitathatatlan, és univerzális szempontból tökéletes állapot.

Az élet folyamatos áramlás, minden változik, minden alakul. Valójában a szükségleteink is. Van, hogy mélyen belül már megváltoztunk, és a társunk már nem is annyira hozzánkvaló, vagy a munkahelyünk nem jelent már elég kihívást, új területekre kellene eveznünk, esetleg az énképünk szorul némi átalakításra, csak azt valamiért nehezen ismerjük fel magünkban, és még nehezebben ismerjük be mások előtt. Megideoligizálunk helyzeteket és szituációkat, nem lézető tulajdonásgokkal ruházunk fel embereket, köztünk saját magunkat is. Miért? Mert azt hisszük erre van szükségünk, vagy másoknak erre van szükségük.

Ha nem éppen az életünkben már jelenlévő igazságot próbáljuk cenzúrázni, kipofozni, tatarozni, akkor egy képzeletbeli világban élünk. Ahol mindennek jobban kéne alakulnia, vagy mindenkinek másképp kellene hozzánk viszonyulnia, nekünk is másképp kellene öltözni, beszélni, éreztni, szeretni, vagyis más milyennek kéne lennünk, mint amilyenek valójában vagyunk. Továbbá más javakat lenne szerencsés birtokolnunk, mint amiket jelenleg birtoklunk.
És ez nem a vizualizáció kategória, ezek nem a pozitív hatású megerősítések. Ez az, amikor folyamatosn olyan dologra koncentrálunk, ami nincs, ami hiányzik. Ergo ezt a hiányt kezdjük tudatosítani, rögzíteni, újra és újra megteremteni. És mivel a vágyott állapot még távoli, nem is kelt bennünk ez a folyamat túl jó érzéseket. A türeletlenség, csalódottság, önmarcangolás, lehangoltság nem vonz vidám embereket, és élethelyzeteket. Szóval duplán negatív hatású, amit csinálunk.

Próbáljuk meg valóban elhinni az a gondolatot, hogy mindenünk megvan, minden, amit jelenlegi tudatossági szintunkön birtokolhatunk, minden, ami és aki hozzánk tartozik. Ez az elején erőfeszítésket igényel, mert az elme ravasz, és érzi, hogy meg akarjuk gyengíteni a hatalmát, így még hevesebben fog támadni, még inkább küldi a képeket, gondolatokat, hogy ezt vagy azt szerezz meg, nem vagy nélküle elég jó, vagy ezzel, vagy azzal sokkal boldogabb voltál, azonnal szerezd vissza. Tudatosíts a gondolatokat, ne akard őket elfolytani, azzal csak táplálod őket! De ne adj nekik extra erőt, azzal, hogy sokáig figyelsz rájuk. Csak hagyd tovább úszni őket, így elenged az irányítást is, és az öntudatlan teremtési folyamatod is leáll.

Az élet alapvetően jó és igazságos. Bízz benne. Bízz abban, hogy a lehető legjobbat kapod tőle. Nem biztos, hogy mindig azt, amit szeretnél, de egészen biztosan azt, amire éppen akkor szükséged van. És végül bízz magadban. Bízz magadban, hogy tudatosan, éber figyelemmel tudod élni a napjaid, folyamatos kontrollálási vágy nélkül, szabadabban, boldogabban. Hidd el, az eredmény így minden várakozásodat felül múlja majd! 🙂

Miért félünk érezni?

Önismereti utazásom a hetedik éve tart, hol kisebb, hol nagyobb lendülettel vetettem bele magam ön-magom megismerésébe. Amíg tanulni, beszélni, olvasni „kell” a dolgokról egészen jól is ment minden. Megértem az okokat, miérteket, összeáll a kép, családi minták rajzolódnak ki előttem, kerülnek helyre bennem a generációk óta kószán keringő energiák. A fejemben minden rendben van. De eljön egy pont, amikkor kevés „csak” érteni a dolgokat. Nem logikára van szükség, hanem érzésekre, együttérzésre, bűnbánatra, sajnálatra, elengedésre, megengedésre. Erre a fej nem képes. Ezt csak a szívünk tudja. Feltéve, ha hagyjuk neki…

De miért nem érez már a szívünk? Mikor tanulta meg, hogy érezni veszélyes, hogy érezni fáj? Mikor vettük fel a páncélt magunkra? Mi késztetett arra minket, hogy becsapjuk magunkat, a szívünket? Egyáltalán mi tettük ez? Vagy nekünk is tanították?

Jártamban, keltem azt tapasztalom, hogy a probléma általános. A legtöbb szenvedést, és betegséget az okozza, hogy nem merjük, nem tudjuk, vagy nem akarjuk felvállalni a saját érzéseinket, gondolatainkat, ön-magunkat. Valamiért rettegünk attól, hogy érezzünk, úgy igazán mélyen, hogy kifejezzük az örömünket, a bánatunkat, a csalódottságunkat. Helyette inkább viselkedünk. Úgy, ahogy elvárják a szüleink, a barátaink, a szerelmünk, a főnökünk. Hogy megfeleljünk. Hogy szerethetőek legyünk. Hogy biztonságban legyünk. Hiszen érezni kockázatos. Sőt néha egyenesen félelmetes! Hiszen akkor megmutatjuk magunkat. Az igazi arcunkat, kitárulkozunk, sebezhető válunk. Nem tudhatjuk a környezetünkben mit vált ki a mi reakciónk. Nem tudhatjuk, egyáltalán bennünk mit indít el egy hevesebb érzelmi reakció, önmagunk a teljes mértékű felvállalása. Ezért inkább megtanulunk nem lobogni, nem izzani, nem fortyogni, nem perzselni. Takarékra vesszük az érzelmeink alatt a lángot.

Én azt gondolom ez óriási hiba. Hiszen, ha mindig mások elvárásai szerinte cselekszünk, élünk, érzünk, akkor nincs is lehetőségünk megismerni azt a csodálatos embert, akik vagyunk. Elszalasztjuk azt az egyszeri és megismételhetetlen élményt, hogy ebben a testben, ebben az életben önmagunk legyünk. Mindenkit arra bíztatok, hogy merjen önmaga lenni, merjen érezni, felvállalni, ha kell toporzékolni, vagy sírni, nagyokat kacagni, haragudni, majd megbocsátani. Ettől élünk, ettől vagyunk érző lények, ettől vagyunk igaziak, és ettől leszünk hitelesek!

kosziv

 

Úton lenni…

Az élethez kell nagy adag bátorság is. De nem csak bátorság, hanem erős hit, és elköteleződés is. Én amikor feladtam a jól fizető munkám, amiben sikeresnek számítottam, azt gondoltam, túl vagyok a nehezén. Hoztam egy döntést, bátor voltam, bevállalós, bizonyára az Élet, a Jóisten, az Univerzum, kinek hogy tetszik, majd jutalmazza is ezt az elszántságot, és minden szépen, zökkenőmentesen fog alakulni a továbbiakban.

Hamar rá kellett döbbenem, hogy az első lépés megtenni nem a legnehezebb része az útnak. Ezen az úton nap, mint nap járni kell.
És folyamatosan jönnek az elágazások, amik az elköteleződésem mértéket hivatottak tesztelni. A saját belső hangot követni egy dolog, ez sem akármilyen teljesítmény, de folymatosan kapcsolatban lenni vele, kitartani, akkor is, amikor a logika teljesen más diktál, na az már kihívás! Hinni, akkor is, amikor minden ellenünk szól, amikor semmi nem jön össze, amikor ez eddig biztosnak vélt dolgokat, emberi kapcsolatokat szépen lassan elvesztíjük, az néha izzasztó feladat…

Hinni, kitartani, és menni előre, követve a belső útmutatást, a szívünk hangját, és semmi mással nem törődni, mert tudjuk, hogy kik vagyunk, és hová indultunk. Nem könnyű feladat. Ráeszmélni, hogy valójában csak azt veszíthetjük el, ami eleve nem is hozzánk tartozott, és hogy a megfelelő időben minden megjön, ami hozzánk tartozik.

Néha azt érzem, hogy egy rögös, sáros úton széllel szemben haladok egy hegyoldalon felfelé, és ugyan csúszik az út, a sár is dagad a cipőm alatt, a széltől is fázom, de látom a Fényt a felhők között, tudom, hogy a hegy tetején egy csodaszép fennsík vár. Így megyek tovább, folytatom az utam. Bátran, erős Hittel, tiszta Szívvel!

 

Fenybe tartok

Kapcsolódunk?

A tegnapi női csoportomban sokan arról panaszkodtak, hogy vágynak egy erős, oltalmazó, igazi férfira, aki a gondjukat viseli, aki mellett biztonságban érzhetik magukat, akire lehet számítani, de nem igen találnak ilyet.

Aztán szinte mindenki hozzá is tette, hogy egyébként nem bízik a férfiakban, mert már csalódtak, sokszor átverték őket. Egyébként sem akarják feladni az anyagi függetlenségüket, és nem szeretnének kiszolgáltatott helyzetben élni, kuncsorogni, ha valamire szükségük van, inkább megveszik maguknak, megkeresik a rávalót, és nem várnak arra, hogy egy férfi megmozduljon. Ha kell, fúrnak, faragnak, festenek és mázolnak.

Én ezt egy picit paradoxnak érzem. Amazonnak öltözött hercegnők várják a cuki-muki, édi-bédi, velejéig romantikus Adoniszokat, hogy oltalmazzák őket, miközben vaspáncélt és pajzsot viselnek, nehogy megsebezzék őket, újra, és újra.

Na, most ez kinek a hibája? A hercegnőé, akivel még szende, ártatlan, naiv korában rútul elbánt egy gonosz, szívtelen herceg? Vagy a gonosz herceg nem is létezik? Netán a szegény romantikus hercegé, aki próbál közeledni, de minden próbálkozás közben védőpáncélokba, és buzogány suhintásokba szalad bele, rózsás csókok helyett? Hibás egyáltalán valaki?

Én nem tudom, de úgy tűnik, egyre nagyobb a szakadék a két nem közt, vagyis az elvárások között. Egy férfi csak akkor tud Férfiként viselkedni, ha egy Nő van mellette. Amennyire én Nő vagyok, annyire lesz mellettem Férfi, a férfi. Ha én valóban NŐ vagyok, és még sem egy grál lovag ül velem szemben, akkor rosszul választottam. Ekkor érdemes magunkban feltenni a kérdést: valóban igazi, befogadó, szerethető, lágy Nő vagyok? Igazán megmutattam magam? A sebezhetőségem, az esendőségem, a bizonytalanságom? Az érzéseim kimutattam, vagy féltem tőle? Meg tudtam engedni annak a szegény hercegnek, hogy szeressen? Vagy csak vártam, elvártam, rezzenéstelen arccal, szigorú tekintettel, hideg szívvel?

Ha úgy érezzük, hogy mi tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor nincs baj, nem szabad elkeseredni. Akkor szimplán arról van szó, hogy nem a mi hercegünk ül velünk szemben. Van ilyen. Majd jönni fog. Ha engedjük neki, hogy jöjjön. És nem lasszóval akarjuk befogni. Várjuk türelemmel. A türelem, a várakozás, mind női erények. Ahogy a Biblia is mondja, mindennek rendelt ideje van, az aratásnak is, és a vetésnek. De ha nem vetünk, hogyan akarunk aratni?

Ha nem hiszünk benne, hogy létezik normális, tisztességes, megbízható férfi, hogy akarjuk, hogy ránk találjon? Ha elképzelni sem tudjuk a szebb jövőt, a számunkra ideális kapcsolatot, és a megfelelő partnert, akkor hogy fogjuk felismerni, ha elénk toppan? És erre az sem mentség, hogy találkoztunk már életünk során néhány galád szoknyapecérrel. Biztos mi is voltunk már komiszok, mi is csaltunk, mi is hazudtunk, késtünk, szakítottunk. Valaki mégis hiszi ezen a világon, hogy mi vagyunk számára az „Igazi”, a nagy „Ő”. De mi vajon hiszünk benne?

Én azt gondolom, érdemes lenne! És inkább magunkon próbáljunk ilyen téren erőszakot venni. Mert csak így lehet változtatni. A környezetünk, a világunk csak akkor változik, ha mi magunk változunk. ha mi megtanulunk Hercegnőként viselkedni, akkor jönni fog a Herceg is! Ez egészen biztos. Aztán pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Na jó, ilyen csak a mesében van….De garantáltan lesznek boldog, közös, értékes pillantok. Persze az éremnek mindig 2 oldala van!

kapcsolodas

Szeretném, ha szeretnél

Szeretem a szemed, szeretem a szád,
szerető szívem minden hibát megbocsát.

Jöhetsz éjjel, jöhetsz nappal,
Jöhetsz némán, jöhetsz haraggal.

Beengedlek, mert itt a helyed nálam,
Rád vártam rég, mint meghódítandó állam.

Igázz le most, fékevesztett vadként,
Én meg hagyom magam, szelíden és önként.

Így kergetőzünk majd, a forró nyáron és a sötét őszben,
Neked nincs más dolgod, csak szeress nagyon mindeközben.

angyallany

Vége van a Nyárnak

Elmúlt a nyár,

elmúlt a vágy.

Te sem vagy itt,

Én sem kellek már.

 

Vajon mi történt?

ki tudja…

A szél fújt,

a vitorla hussan.

 

Szomorú az ősz,

sajog szívem, de hiába.

Reszketek, mint félénk kis őz,

Te talán mással mész a jövő nyárba.

 

Mit kéne tennem?

Vezess, kérlek, Isten!

Elfogyott lelkemből minden,

Rég nem dalolok már ihletetten.

 

Gyászolok, haldoklom megtörten.

Hol vagy most Te? Kiálltok fel, ríva.

Mit tettem én hogy így elhagyott az Isten?

Érzem mélyen belül, már nem vagyok az a Diva.

 

Dehogy hagyott Ő el!

Nézz fel az égre néha!

Szeret még mindig,

Ne légy ostoba és léha!

 

Itt vagyok még,

ülök a szobában csendben.

Bent egyre csak nő a Fény.

Ezen a télen is várok Rád, de már nem dideregve.

Gyermekemhez

Ha Rád gondolok, könnybe lábad a szemem,
érezlek itt bent, ahogy erősíted a Hitem.

Hiányzol, pedig még nem is láttalak.
Imádkozom, hogy tört át bennem a falakat.

A távolság a lelkünk közt hol nagy, hol elenyésző.
Minden nap könyörgök az Úrhoz, hogy ne legyen késő.

Gondolatban magamhoz szorosan ölellek,
s lám, most újra potyognak azok a könnyek.

Kitartóan várok Rád én Csöppem,
remélem a nyáron már itt ülsz az ölömben.

anya gyerekkel

Őszi napsütés

Gyengéden simogatja a nyakam szél,
Forrón perzseli tarkóm a fény.
Lágy sugarak pajkos táncot járnak a vízen,
Egy fehér sirály nézi őket a partról szelíden.

Szabadság illatot szimatolok a levegőben,
Úgy érzem, valami nagydolog van készülőben.
Nyugodt vagyok, de a vérem belül pezseg,
Menekülnék, mint vakáció előtti napon a gyerek.

Ambivalens ez az érzés, hiszen lelkemben minden rendben,
Mégis ezer féle aggasztó gondolat kavarog a fejemben.
Becsukom hát a szemem, kifelé már nem tekintek,
Bent van úgy is minden válasz, csak nem tudom, kinek higgyek.

Az ész az úr, vagy a szív szava az igaz?
Jaj, édes Isten, miért vagy Te ilyen ravasz?
Nehéz lecke ez egy magamfajtának.
Semmi másnak nem élni, csak a mának.

De tanulom már! És azt is hogyan,
Hiszen csak így élhetek boldogan.
Ma már tudom nincsen élet napfény nélkül,
A madár is csak akkor szabad, hogyha röpül.

oszi napsutes

 

Nyílj meg!

Szeretem a különböző jós és egyéb kártyacsomagokat használni, mindig különleges izgalommal tölt el, hogy adott kérdésre, milyen választ kapok a lapokból. Nem mintha a válaszok nem bennem lennének, de kíváncsi vagyok, az égiek vajon mit üzennek nekem abban a pillanatban.
Egy problémás élethelyzettel kapcsolatban egy hét alatt már harmadszorra húztam a „Nyílj meg!”kártyát, de valahogy nem akartam megérteni a jelentését.

Keressem telefonon fel az illetőt, vagy írjak neki? Mégis hol? Facebookon, viberen, esetleg e-mailen, vagy dobjak rá egy sms-t, azt biztos megkapja. Nincs könnyű dolga az ember lányának, ha napjainkban a megfelelő kommunikációs csatornát próbálja megtalálni… Legyek vicces, vagy határozott, térjek rögtön a tárgyra, vagy csak langyos felszínes beszélgetéssel puhatolózzak nála? Mit fog szólni? Örülni fog? Megretten? Kihátrál? Pillanatok alatt kérdések tucatjai lepték el az agyam.
Elég nyitottnak és őszintének érzem magam. Már nem érdekel, hogy mit gondol az illető személy velem kapcsolatban, úgy érzem, teljesen felmerem vállalni magam előtte, most mégis mit akar ez a kártya??? Mit akarnak nekem üzenni ezzel?
Kezdeményezzek én? Már megint én? Jajj, ne már! Amúgy is, az olyan erős férfi energia, nem akarok én nyomulni! Aztán valahogy abba maradtak a kérdések, egyszerűen a Sorsra bíztam magam. Ha úgy kell lennie, találkozunk, és akkor majd őszintén felfedem magam, az érzésimet, a gondolataimat, a vágyaimat.
Lefeküdtem, átgondoltam a dolgaim, beszélgettem picit a Jóistennel, az Angyalaimmal, és akkor egyszer csak bevillant egy kép. Egy rózsabimbót láttam, ami éppen gyönyörű virággá nyílik. Hát ez az! Erről van itt szó, kérem!

1279943084

Maga a megnyílás aktív, de utána a nyíltság teljesen passzív. A rózsa várja megfelelő időt, és amikor úgy érzi, hogy készen áll, kinyílik a Világra. Nem azért, hogy megcsodálják szépségét, nem azért, hogy megszagolják finom illatát, hanem mert tudja, hogy ez a dolga, sejtszinten belé van ez programozva. Isten erre teremtette. Ez a természet rendje. És nem foglalkozik vele, hogy szebb színű-e, mint a szomszédja, hogy elég illatos-e, egyszerűen csak kinyílik. És várja, hogy megszagolják, hogy gyönyörködjenek a szépségében, azok, akik arra Őt érdemesnek tartják. Nem akar másnak látszani, nagyobb fejű lenni, vagy még vörösebb, egyszerűen ő „csak” egy rózsa. Lehetne kevesebb tüskéje, akkor talán többen érintenék, de lehetne több is, akkor senki nem tudná leszakítani. De Ő épp olyan rózsa, amilyennek lennie kell.
Valami fontosat értettem meg az éjjel. A megnyílás nem egyenlő a kezdeményezéssel, az őszinteségi rohamokkal, a közlési kényszerrel. Nem is egy mesterségesen generált folyamat, és soha nem egy bizonyos cél elérése érdekében történik. Egyszerűen egy természetes, lágy, passzív folyamat, amiben felvállalom magam a világ előtt, és megmutatom magam a világnak, várom, hogy közelebb jöjjön hozzám az, aki vonzónak, szépnek, értékesnek talál. Nem akarok hatni a környezetemre, de bizonyos emberekre mégis fogok. Hogy milyennek lát valaki a megnyílás után, azt nem fontos, az az Ő magánügye. Én csak megnyílok, virágzok, illatozok, mert ez a dolgom. A többit meg a Teremtőre bízom…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Honlapunk cookie-kat használ. Bővebben

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását.

Bezárás