Tag Archives: Párkapcsolat

A boldog párkapcsolat ok vagy okozat?

A párkapcsolat kétségtelenül a legnépszerűbb és leginkább tárgyalt téma az életünkben. Ha nincs azért, ha van, de nem kielégítő azért. Mindent megteszünk, hogy legyen, aztán sok mindent teszünk azért, hogy még jobb legyen, és működjön, és őszintén szólva elég sokat foglalkozunk azzal is, hogy a már kihűlt, vagy nem funkcionáló kapcsolatot, és a szakítást kiheverjük, feldolgozzuk.

Az áhított boldog párkapcsolat amolyan drót nyúl, ami eléggé motiváló ahhoz, hogy megtegyünk lépéseket, erőn felül teljesítsünk bizonyos helyzetekben, olyankor is, amikor magunkért egy fűszálat nem tennénk keresztbe. Egy bizonyos pontig azt gondolom ez így rendben van. Egy másik lélek, akivel arra szerződtünk, hogy tükröt tartunk egymásnak, akivel azt vállaltuk, hogy tanítjuk egymást nagyon nagy húzóerő tud lenni. Sok esetben nem is kell konkrét személy, elég a hiánya ahhoz, hogy hegyeket mozgassunk odébb azért, hogy a vágyott minőséget magunkénak tudhassuk…

Mindenki másképp képes fejlődni. Van, akit a szenvedés, a hiány, a fájdalmak visznek előre. Ez ad egy fajta belső erőt, és inspirál változásokra. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni… tartja a mondás is. Sokáig hittem én is, hogy ez csak így működhet. Amíg nem fájt, addig nem változtattam, vagy nem eléggé. Annyira nem láttam magam tisztán, oly mértékben tápláltam egy illúziót, hogy tényleg azokat a tapasztalásokat vonzottam be az életembe, amik fájdalmasak, keserűek, ugyanakkor intenzíven hordozták magunkban a transzformáció lehetőségét. Sokáig barátkoztam a gondolattal, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Önmagammal, és az árnyékaimmal lehet fájdalom nélkül is szembesülni. Fényben is lehet változni, és a szeretet a legnagyobb transzformáló erő.

Hosszú időbe telt, amíg eljutottam oda, hogy magamért tegyek meg lépéseket, nem azért, hogy a páromnak megfeleljek, hogy egyáltalán legyen párkapcsolat az életembe, vagy hogy a szeretett férfit megmentsem. Nehezemre esett magamat az első helyre tenni. Ma már tudom, azért nem működtek a kapcsolataim, mert nem voltam önmagam. Nem szerettem, tiszteltem, és becsültem magam feltételek nélkül, nem tudtam elfogadni azt, aki vagyok. Próbáltam a másik kedvére változni, ő róla szólt minden, és ha nem volt Ő, akkor a hiánya körül forgott minden gondolatom. Óhatatlanul nagy terhet tettem a férfira, kimondatlanul, és persze nem tudatosan. De tőle vártam, hogy én jól legyek, hogy el legyek fogadva, hogy érezzem értékes vagyok, hogy kellek, a kapcsolattól, hogy teljes legyek és boldog.

Senkinek nem feladata engem teljessé, elégedetté, boldoggá, örömtelivé, szerethetővé tenni. Kizárólag egy valaki feladata, és felelőssége ez: az ENYÉM! Amíg ez nem megy, addig mástól is hiába várom. Az esetek többségében csalódni fogok. Amint bent, úgy kint…

A szerelem, a párkapcsolat nem lehet az ok. Az ok minden esetben TE vagy! Cél, vágy, szándék lehet, azzá válhat, ha úgy érzed szívből, hogy ez Téged táplál, előre visz, az út, amin jársz, hogy ezt “megszerezd” ad Neked. A paradox az, hogy amikor már nem ez az okod, már nem akarod ezt, csak jársz az utadon, magadért, magadtól, hirtelen megkapod, megérkezik a vágyott Társ, a szerelem magától. Valójában már most is ott élnek benned, vagy épp veled. Csak amíg nem nem váltasz nézőpontot észre sem veszed.

Ha szeretettel, önmagadért jársz az úton, mész el gyógyításokra, önismereti programokra, megérkezel ön-mag-adhoz. És akkor a boldog párkapcsolat már nem ok lesz, hanem “egyszerűen” okozat.

Keresd meg magadban azt az ártatlan, csillogó szemű gyermeket, aki hitte, hogy létezik számára TÁRS, aki tudta, hogy a legjobbat érdemli, és nem is kételkedett, hogy egy napon meg is fogja kapni. Ez a gyermek lesz a kulcs ahhoz, hogy a megfelelő Partnert beengedd az életedbe, vagy a meglévő kapcsolatodban éld meg az áhított harmóniát.

Áldás!

parkapcsolat_pillangosziget

 

Félek, ha meglátsz, majd nem tetszem…

A párkapcsolat a legerőteljesebb tükör, amivel találkozhatunk. Talán egy kapcsolódásunk sem tud benyomni rajtunk annyi gombot, mint a Párunk. Valójában erre is szerződtünk, hónapokra, évekre, vagy életre, hogy segítsük egymást a fejlődésben. A félelmeim, a hiányaim, a zsigeri reakcióm csak egy másik fél tudja ilyen markánsan előcsalogatni.

Hogy miért van erre szükség? Miért kellenek a drámák, a jelenetek, a kétségek, a sírások, a nagy összeveszések és a nagy kibékülések? Azért, hogy rávilágítsanak arra, amit eddig nem tudtál magadról, vagy esetleg sejtetted, de nem tulajdonítottál nagy jelentőséget ezeknek. Egy kis szellő talán még jól is esik, ha hideg, akkor kellemtelen, de pár óra múlva már nem is emlékszel rá. Egy nagy viharról napokig beszélünk, egy tornádót már el is neveznek, fel is jegyeznek.

Így van ez valahogy a párkapcsolatokban is. Ha jön valaki, aki kiforgat minket a “négy sarkunkból”, akkor azt nehéz figyelmen kívül hagyni. lehet őt szeretni, lehet őt gyűlölni, de egy biztos, valami fontos leckét hoz számunkra, valami fontos dolgot tanít nekünk. Első sorban önmagunkról. Persze ezt nehéz néha felismerni, főleg, ha érzelmileg nagyon érintve vagyunk a témában, de félretesszük az EGO-t, és levesszük a szemünk elől a napellenzőt, akkor akár hálásak is lehetünk! Miért? Azért mert egy másik ember szemüvegén keresztül minden esetben másképp láthatjuk önmagunkat is.

Mégis gyakran menekülünk ezekből a helyzetekből. Ami kimozdít a komfortzónánkból, az kiszolgáltatottá tesz. Az ismeretlen talaj az bizonytalanná tesz, aki bizonytalan, akinek kétségei vannak, az fél. Sok ember ilyenkor támad, sokan inkább menekülőre fogják a dolgot….Ismét jön a kérdés: de miért?

felelem

Az, hogy valaki előtt megmutassuk a sebezhetőségeinket, őszintén feltárjuk a hiányosságainkat, felvállaljuk magunkat, az nagyon ijesztő. Testben lemeztelenedni egy dolog, a nagy kihívás Lélekben meztelenné válni egymás előtt. Megmutatni azt, aki vagyok, maszkok, és szerepek nélkül. Megtenni mindezt úgy, hogy sokszor mi magunk sem vagyunk felkészülve arra, akik a lelkünk mélyen vagyunk. A legnagyobb Kincset véleményem szerint mégis ezek a kapcsolatok rejtik. Azok a kapcsolódások, amik csontig hatolnak, amik az ösztön lényünket felébresztik, amikben mi magunk sem ismerünk magunkra. Ezekben a kapcsolatunk kezdünk el igazán élni, ezek a kapcsolódásokban kezd el az kibomlani, hogy mi végre is születtünk le ide, ebbe a testbe. Ennek ellenére lehet továbbra is ijesztő ez a kaland, érthető, ha tele vagy félelemmel, aggódsz, hogy mi lesz, ha a valódi Lényed nem tetszik a Nagy Ő-nek. Igen ez is benne van a pakliban. Igen, a közös utazás egy pontján kiderülhet, hogy Te sem az vagy már, mint akinek gondoltad magad, de akkor is add meg neki az esélyt! Mi van, ha így is kellesz? Mi van, ha a sebezhetőséged még vonzóbbá tesz az ő szemében? Mi van akkor, ha válaszként ő is ledobja álarcait, és ott áll majd veled szemben, tele kétségekkel, félelmekkel, hibákkal, és erényekkel?

Tudod mi lesz? Igazivá váltok! Hitelessé, önmagok és egymás szemében…Félelmetes, ijesztő, kockázatos, tudom. De hiszem, hogy ez járható út, hiszem, hogy ez maga a Csoda!

Kapcsolódunk?

A tegnapi női csoportomban sokan arról panaszkodtak, hogy vágynak egy erős, oltalmazó, igazi férfira, aki a gondjukat viseli, aki mellett biztonságban érzhetik magukat, akire lehet számítani, de nem igen találnak ilyet.

Aztán szinte mindenki hozzá is tette, hogy egyébként nem bízik a férfiakban, mert már csalódtak, sokszor átverték őket. Egyébként sem akarják feladni az anyagi függetlenségüket, és nem szeretnének kiszolgáltatott helyzetben élni, kuncsorogni, ha valamire szükségük van, inkább megveszik maguknak, megkeresik a rávalót, és nem várnak arra, hogy egy férfi megmozduljon. Ha kell, fúrnak, faragnak, festenek és mázolnak.

Én ezt egy picit paradoxnak érzem. Amazonnak öltözött hercegnők várják a cuki-muki, édi-bédi, velejéig romantikus Adoniszokat, hogy oltalmazzák őket, miközben vaspáncélt és pajzsot viselnek, nehogy megsebezzék őket, újra, és újra.

Na, most ez kinek a hibája? A hercegnőé, akivel még szende, ártatlan, naiv korában rútul elbánt egy gonosz, szívtelen herceg? Vagy a gonosz herceg nem is létezik? Netán a szegény romantikus hercegé, aki próbál közeledni, de minden próbálkozás közben védőpáncélokba, és buzogány suhintásokba szalad bele, rózsás csókok helyett? Hibás egyáltalán valaki?

Én nem tudom, de úgy tűnik, egyre nagyobb a szakadék a két nem közt, vagyis az elvárások között. Egy férfi csak akkor tud Férfiként viselkedni, ha egy Nő van mellette. Amennyire én Nő vagyok, annyire lesz mellettem Férfi, a férfi. Ha én valóban NŐ vagyok, és még sem egy grál lovag ül velem szemben, akkor rosszul választottam. Ekkor érdemes magunkban feltenni a kérdést: valóban igazi, befogadó, szerethető, lágy Nő vagyok? Igazán megmutattam magam? A sebezhetőségem, az esendőségem, a bizonytalanságom? Az érzéseim kimutattam, vagy féltem tőle? Meg tudtam engedni annak a szegény hercegnek, hogy szeressen? Vagy csak vártam, elvártam, rezzenéstelen arccal, szigorú tekintettel, hideg szívvel?

Ha úgy érezzük, hogy mi tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor nincs baj, nem szabad elkeseredni. Akkor szimplán arról van szó, hogy nem a mi hercegünk ül velünk szemben. Van ilyen. Majd jönni fog. Ha engedjük neki, hogy jöjjön. És nem lasszóval akarjuk befogni. Várjuk türelemmel. A türelem, a várakozás, mind női erények. Ahogy a Biblia is mondja, mindennek rendelt ideje van, az aratásnak is, és a vetésnek. De ha nem vetünk, hogyan akarunk aratni?

Ha nem hiszünk benne, hogy létezik normális, tisztességes, megbízható férfi, hogy akarjuk, hogy ránk találjon? Ha elképzelni sem tudjuk a szebb jövőt, a számunkra ideális kapcsolatot, és a megfelelő partnert, akkor hogy fogjuk felismerni, ha elénk toppan? És erre az sem mentség, hogy találkoztunk már életünk során néhány galád szoknyapecérrel. Biztos mi is voltunk már komiszok, mi is csaltunk, mi is hazudtunk, késtünk, szakítottunk. Valaki mégis hiszi ezen a világon, hogy mi vagyunk számára az „Igazi”, a nagy „Ő”. De mi vajon hiszünk benne?

Én azt gondolom, érdemes lenne! És inkább magunkon próbáljunk ilyen téren erőszakot venni. Mert csak így lehet változtatni. A környezetünk, a világunk csak akkor változik, ha mi magunk változunk. ha mi megtanulunk Hercegnőként viselkedni, akkor jönni fog a Herceg is! Ez egészen biztos. Aztán pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Na jó, ilyen csak a mesében van….De garantáltan lesznek boldog, közös, értékes pillantok. Persze az éremnek mindig 2 oldala van!

kapcsolodas

Honlapunk cookie-kat használ. Bővebben

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását.

Bezárás