Kapcsolódunk?

A tegnapi női csoportomban sokan arról panaszkodtak, hogy vágynak egy erős, oltalmazó, igazi férfira, aki a gondjukat viseli, aki mellett biztonságban érzhetik magukat, akire lehet számítani, de nem igen találnak ilyet.

Aztán szinte mindenki hozzá is tette, hogy egyébként nem bízik a férfiakban, mert már csalódtak, sokszor átverték őket. Egyébként sem akarják feladni az anyagi függetlenségüket, és nem szeretnének kiszolgáltatott helyzetben élni, kuncsorogni, ha valamire szükségük van, inkább megveszik maguknak, megkeresik a rávalót, és nem várnak arra, hogy egy férfi megmozduljon. Ha kell, fúrnak, faragnak, festenek és mázolnak.

Én ezt egy picit paradoxnak érzem. Amazonnak öltözött hercegnők várják a cuki-muki, édi-bédi, velejéig romantikus Adoniszokat, hogy oltalmazzák őket, miközben vaspáncélt és pajzsot viselnek, nehogy megsebezzék őket, újra, és újra.

Na, most ez kinek a hibája? A hercegnőé, akivel még szende, ártatlan, naiv korában rútul elbánt egy gonosz, szívtelen herceg? Vagy a gonosz herceg nem is létezik? Netán a szegény romantikus hercegé, aki próbál közeledni, de minden próbálkozás közben védőpáncélokba, és buzogány suhintásokba szalad bele, rózsás csókok helyett? Hibás egyáltalán valaki?

Én nem tudom, de úgy tűnik, egyre nagyobb a szakadék a két nem közt, vagyis az elvárások között. Egy férfi csak akkor tud Férfiként viselkedni, ha egy Nő van mellette. Amennyire én Nő vagyok, annyire lesz mellettem Férfi, a férfi. Ha én valóban NŐ vagyok, és még sem egy grál lovag ül velem szemben, akkor rosszul választottam. Ekkor érdemes magunkban feltenni a kérdést: valóban igazi, befogadó, szerethető, lágy Nő vagyok? Igazán megmutattam magam? A sebezhetőségem, az esendőségem, a bizonytalanságom? Az érzéseim kimutattam, vagy féltem tőle? Meg tudtam engedni annak a szegény hercegnek, hogy szeressen? Vagy csak vártam, elvártam, rezzenéstelen arccal, szigorú tekintettel, hideg szívvel?

Ha úgy érezzük, hogy mi tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor nincs baj, nem szabad elkeseredni. Akkor szimplán arról van szó, hogy nem a mi hercegünk ül velünk szemben. Van ilyen. Majd jönni fog. Ha engedjük neki, hogy jöjjön. És nem lasszóval akarjuk befogni. Várjuk türelemmel. A türelem, a várakozás, mind női erények. Ahogy a Biblia is mondja, mindennek rendelt ideje van, az aratásnak is, és a vetésnek. De ha nem vetünk, hogyan akarunk aratni?

Ha nem hiszünk benne, hogy létezik normális, tisztességes, megbízható férfi, hogy akarjuk, hogy ránk találjon? Ha elképzelni sem tudjuk a szebb jövőt, a számunkra ideális kapcsolatot, és a megfelelő partnert, akkor hogy fogjuk felismerni, ha elénk toppan? És erre az sem mentség, hogy találkoztunk már életünk során néhány galád szoknyapecérrel. Biztos mi is voltunk már komiszok, mi is csaltunk, mi is hazudtunk, késtünk, szakítottunk. Valaki mégis hiszi ezen a világon, hogy mi vagyunk számára az „Igazi”, a nagy „Ő”. De mi vajon hiszünk benne?

Én azt gondolom, érdemes lenne! És inkább magunkon próbáljunk ilyen téren erőszakot venni. Mert csak így lehet változtatni. A környezetünk, a világunk csak akkor változik, ha mi magunk változunk. ha mi megtanulunk Hercegnőként viselkedni, akkor jönni fog a Herceg is! Ez egészen biztos. Aztán pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Na jó, ilyen csak a mesében van….De garantáltan lesznek boldog, közös, értékes pillantok. Persze az éremnek mindig 2 oldala van!

kapcsolodas

Honlapunk cookie-kat használ. Bővebben

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását.

Bezárás